A "kettős hatalom" fogalmát nem értelmezzük szigorúan. A kettős hatalomként definiálható valós politikai konfliktusoknak számos olyan árnyalata lehet, amelyek megkülönböztetik őket egymástól. De alapvetően a diarchia alatt a társadalom politikai állapotának két típusát értjük: a diarchy, amely egy teljesen legitim kormányzási forma, és két egymással ellentétes politikai erő egyidejű hatalma, amelyek közötti kapcsolatokat az országban hatályos törvények nem szabályozzák.
A diarácia a hatalom legitim formája.
A diarácia (dyarchia vagy diarchy - görög. Δι - "kétszer", αρχια - "szabály") egy olyan államrendszer, amely a hatalom két formáját ötvözi, amelyek mindegyike jogszerű és kiegészíti egymást. E formák közötti kapcsolatokat törvény szabályozza, és nem ellentmondásosak.
A diakirácia a hatalom egyik legrégebbi formája. Az ókori Sparta, Carthage, Róma és sok más országban zajlott. Spartát két király uralta, akik vétójogot gyakoroltak egymás döntései felett. A történelem egy bizonyos pontján a hatalom a Római Birodalomban két évente megválasztott konzulhoz tartozott. Vétójoggal is éltették egymás cselekedeteit.
A diarhia alatt a hatalmat néha oly módon osztották meg, hogy az egyik fejezet az ország életének szellemi kérdésekért felel, a másik pedig a világi, beleértve a katonai kérdéseket is. Ez a kormányzási forma egy időben volt Magyarországon (a kendák szellemi vezetője és a gul katonai vezetője), a Khazar Kaganate-ban (kagan és melek) és Japánban (a császár és a shogun).
Andorra fejedelemsége a diarchia modern példájaként szolgál, ahol az államfők Urhel püspök és Franciaország elnöke. Jelenleg azonban hatalmuk tisztán alaki követelmény; Andorra kormánya, a Végrehajtó Tanács az országot uralja.
Kettős hatalom mint konfrontáció.
A kettős hatalom gyakrabban két egymással ellentétes politikai erõ (szervezet vagy ember) egyidejû hatalmára utal, amelyek mindegyike arra törekszik, hogy egészét a kezébe koncentrálja. Az ilyen kettős hatalom leghíresebb példája az ideiglenes kormány és az 1917. februári forradalom utáni időszakban a munkavállalók képviselõinek petrogradi szovjete közötti konfrontáció.
Február végén az Állami Duma képviselõinek egy része létrehozta az ideiglenes bizottságot, amelynek feladata az ország állam- és közrendjének helyreállítása volt, amelyet a februári forradalom során megsértett. Ugyanakkor Petrogradban létrehozták a Munkavállalók Képviselõinek Tanácsát, amelynek többsége szocialista forradalmárok és menševiek volt. A Petrosoviet munkacsoportja a Végrehajtó Bizottság volt.
A cári miniszterek letartóztatásából eredő hatalmi vákuum kitöltése érdekében az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága létrehozta az Ideiglenes Kormányt, amelynek az országot az Alkotmányozó Közgyűlés összehívásának idejéig kellett irányítania, amelynek meg kellett határoznia Oroszország jövőbeli kormányzati formáját.
II. Miklós orosz császár március 4-én kénytelen volt lemondani testvérének, Michaelnek. Ez utóbbi, az Állami Duma Ideiglenes Bizottságának képviselőivel folytatott átgondolások és tárgyalások után, szintén lemondott. Az autokrácia Oroszországban megszűnt. A hatalom hivatalosan az ideiglenes kormánynak ruházta át. Valójában azonban a helyi hatalom a helyi szovjetekhez tartozott, vagy pedig senkihez sem tartozott, az anarchiát képviselve.
A munkavállalók képviselőinek tanácsa és az ideiglenes kormány kezdetben nem voltak éles konfrontációban, és megpróbálták összehangolni tevékenységeiket. Idővel azonban konfrontációjuk növekedett, mindkét politikai erő megpróbálta megragadni a teljes hatalmat. Ekkor a Lenin vezette bolsevikok előterjesztették a "Minden hatalom a szovjeteknek!" Jelmondatot, felszólítva a munkás-képviselõk szovjeteit a hatalom megragadására.
A kettős hatalom július 17-én ért véget, amikor a munkások, katonák és parasztok képviselõinek szovjeteinek központi szervei (CEC és Végrehajtó Bizottság) elismerték az A.F. vezetõ ideiglenes kormány korlátlan hatalmát. Kerenszkij.
