A görög nyelvből származó „kánon” szót nemcsak a művészettörténeti terminológiában, hanem a vallási retorikában is használják. A Canon mint szabályrendszer korának tükrözi.
Használati útmutató
1
A kánon szókincs-meghatározása azt mondja, hogy ez egy adott területen elfogadott alapvető rendelkezések halmaza. A művészettel kapcsolatban az uralkodó normákat, a képek létrehozására használt stílusstílusokat jelöli. Az ókori Egyiptom a civilizáció történetének egyik első példája, amikor a művészet teljesen alárendeltje volt a szabályoknak és törvényeknek. Ez a kultúra alkotásokat (festmény, szobrászat, építészet) készített, amelyeket nem esztétikai élvezetre szántak. Az összes műemlék a vallásos tevékenység részét képezte, és a földi élet szent kapcsolatának biztosítására szolgált a mennyei körrel. A kánonoktól való eltérés azt jelentette, hogy megszakadt a kapcsolat az isteni és a profán között. Ezért javultak az eszközök és technikák, és a kánon változatlan maradt.
2
A fiatalabb kultúra képviselői - a görög, amelyet viszont az európai civilizáció bölcsőjének lehet tekinteni - nagyra becsülték az egyiptomi művészetet. Tehát Platón és Arisztotelész az Egyiptomra jellemző ember síkképét helyesnek tartotta, lehetővé téve a valósághoz közeli dolgok látását, a perspektíva pedig megtévesztő. Az ókori görög szobrász és művészettanulmányozó, Polycletus átgondolta az egyiptomi kanonokat, és alkotásait készítette, amelyek az elkövetkező évszázadok során Európa esztétikai ideáljává váltak.
3
A kereszténység megjelenése formálta a „kánon” kifejezés jelentését, mint a szent szövegeken alapuló világnézet elveinek halmazát. Szűk értelemben véve a kánon az Ökumenikus Tanács rendelete, amely bizonyos könyveket, szimbólumokat, egyházi felépítést, istentisztelet rendjét és bizonyos életmódot szentnek ismerte el. A vallási hagyományban a képzőművészet színvonala az egyház általános rendelkezései alá tartozik. Egy ilyen értelmezés a kánon fogalmát messze meghaladja annak esztétikai megértését, mint a gyönyörű eszményét: a szentség kifejezéséről beszélünk egy bizonyos ábrázolási módon. Tehát a reneszánszig az ikonfestés szándékosan elkerülte a naturalizmust (fordított perspektíva és más technikák felhasználásával).
4
A reneszánsz egyrészt újra felvetette az antikvitás eszményeit, másrészt nagy jelentőséget tulajdonított a művész egyéni tapasztalatának. Ebben a korszakban a klasszicizmus művészi stílusként kezdett formálódni, amely egyfajta pedagógiai elvként váltotta ki az akadémizmust. És manapság egy festő, szobrász, zenész vagy építész a minták reprodukciójával kezdődik, fokozatosan eljutva saját technikájához és formájához.
5
A belföldi gondolkodásban ennek a fogalomnak az elméleti megértése csak a 20. században kezdődött. Filozófus A.F. Losev egy bizonyos stílusú mű „kvantitatív-strukturális modelljének” nevezte a kánont, amely viszont egy bizonyos társadalmi-történelmi valóságot fejez ki. Semiotik Y. M. Lotman azt állította, hogy a kanonikus szöveg (és a szöveg fogalma a szemiológiában - a jelrendszerek tudománya - széles értelmezése) olyan struktúra, amely nem hasonlítható össze a természetes nyelvvel, hanem éppen ellenkezőleg, információt generál. Vagyis a kánon formálja a művész stílusát, nyelvét.
