Az irodalomkritika fontosságát bármely korszakban nehéz túlbecsülni. Ezek a szakemberek nemcsak egy adott munkára vonatkoznak, hanem formálják a közvéleményt és meghatározzák a kulturális trendek hangját is.
Hogyan jelentek meg az irodalomkritikusok?
Az irodalmi kritika magával az irodalommal egyidőben merült fel, mivel a mű alkotásának folyamata és annak szakmai értékelése szorosan kapcsolódik egymáshoz. Az irodalomkritikusok évszázadok óta a kulturális elithez tartoztak, mert kivételes képzettséggel, komoly elemzőkészséggel és lenyűgöző tapasztalattal rendelkeztek.
Annak ellenére, hogy az irodalomkritika az ókorban jelent meg, mint önálló szakma, csak a 15-16 században alakult ki. Aztán a kritikus pártatlan „bírónak” tekintették, akinek a mű irodalmi értékét, a műfaji kanonoknak való megfelelését, a szerző verbális és drámai elsajátítását kellett figyelembe vennie. Az irodalomkritika azonban új szintre lépett, mivel maga az irodalomkritika gyorsan fejlődött, és szorosan összefonódott a humanitárius ciklus többi tudományával.
A 18–19. Században az irodalomkritikusok - túlzás nélkül - „a sors döntőbírói” voltak, mivel az író karrierje gyakran a véleményüktől függött. Ha manapság a közvélemény kissé eltérő módon formálódik, akkor akkoriban a kritika volt a legfontosabb a kulturális környezetre.
Az irodalomkritikus feladatai
Irodalomkritikusnak lehetett csak annyira mélyen megérteni az irodalmat. Manapság egy újságíró és még a filológiától távol álló író is írhat véleményt egy műalkotásról. Az irodalomkritika korszakában ezt a funkciót azonban csak olyan irodalomtudós tudta elvégezni, aki nem kevésbé jártas a filozófia, a politológia, a szociológia és a történelem területén. A kritikus minimális feladatai a következők voltak:
- Műalkotás értelmezése és irodalmi elemzése;
- A szerző értékelése társadalmi, politikai és történelmi szempontból;
- Felfedik a könyv mély jelentését, meghatározzák annak helyét a világirodalomban más művekkel történő összehasonlítás révén.
A hivatásos kritikus a társadalomra mindig befolyásolja azáltal, hogy átadja saját hiedelmeit. Ez az oka annak, hogy a gyakran szakmai áttekintések ironikusan és élesen mutatják be az anyagot.
A leghíresebb irodalomkritikusok
Nyugaton a filozófusok voltak kezdetben a legerősebb irodalomkritikusok, köztük G. Lessing, D. Didro, G. Heine. Az új és népszerű szerzők véleményét gyakran tiszteletreméltó kortárs írók is adták, mint például V. Hugo és E. Zola.
Észak-Amerikában az irodalomkritika, mint önálló kulturális szféra, történelmi okokból sokkal később fejlődött ki, ezért a napja már a 20. század elején esett le. Ebben az időszakban a V.V. Brooks és V.L. Parrington: ők voltak a legnagyobb befolyással az amerikai irodalom fejlődésére.
Az orosz irodalom aranykora a legerősebb kritikusokról volt híres, akik közül a legbefolyásosabb:
- DI Pisarev,
- NG Chernyshevsky,
- NA Dob
- AV Druzhinin,
- VG Belinszkij.
Munkáik továbbra is szerepelnek az iskolai és egyetemi tantervekben, valamint az irodalom remekművei, amelyekre ezeket az áttekintéseket szentelték.
Például Vissarion Grigorijevics Belinsky, aki nem tudott abbahagyni a gimnáziumot vagy az egyetemet, a 19. századi irodalomkritika egyik legbefolyásosabb alakjává vált. Több száz tucat monográfiát írt a leghíresebb orosz írók munkáiról, Puskin és Lermontov, Derzhavin és Maykov munkáira. Munkáiban Belinsky nemcsak a mű művészeti értékét vette figyelembe, hanem meghatározta annak helyét a korszak társadalmi-kulturális paradigmájában is. A legendás kritikus helyzete néha nagyon kemény, megsemmisítette a sztereotípiákat, ám a mai napig fennálló tekintélye magas.
