Minden hangszerhez előadóművészre van szükség. A mester érzékeny ujjai alatt felfedi a mű valódi lényegét. És ez különösen akkor fontos, ha egy hangszert egész zenekarként értünk.
Nehéz elképzelni, hogy mennyi finom fülnek, a mű megértésének és az élénk észlelésnek kell lennie karmesternek. Ez egy mester, aki repüléssel minden hangot elkap, egy finom árnyalattal, amely megérti a hibákat, nyomon követi a test láthatatlanbb disszonanciáit és hibáit, az úgynevezett zenekarnak. Ha egy játékosnak külön hangszerre van szüksége, akkor egy zenekarnak karmesterre van szüksége, mivel egy ember számára az egész zenekar az a hangszer, amelyen csodálatos dallamokat lehet lejátszani.
Karmesterek - honnan származnak
Érdekes megjegyezni, hogy a karmester végül csak a tizenkilencedik században alakult ki. Az asszír és az egyiptomi civilizációk korai domborműveiben azonban már voltak képek, ahol egyfajta pálcával rendelkező ember egy hangszerrel játszó embercsoportot irányított. Valami hasonló történt az ókori Görögországban, ahol egy különleges személy kézmozdulatokkal irányította a zene teljesítését.
A karmester pálcájának legközelebbi rokona a hegedű íj, mivel gyakran a koncertmester vagy az első hegedű állította be a tempót.
Azt kell mondani, hogy a zenekari teljesítmény fejlesztésének korai szakaszában nem volt olyan bonyolult, mint jelenleg. És a karmesterre nem mindig volt szükség. Részben a művek továbbfejlesztésével és rendszeres komplikációjával a karmester művészete, valamint annak szükségessége igazolódott.
19. század - korunk karmesterei
A szimfonikus zene további bonyolulása, a zenekar hangszerének számának növekedése megkövetelte, hogy mindezt egy különleges személy - a karmester - felügyelje. A kezében tartott egy speciális botot bőrcső formájában, vagy egyszerűen csak a csövekbe tekercselte a jegyzeteket. A mindenki számára ismert fabot csak a tizenkilencedik század elején jelent meg. Ignaz von Mosel bécsi karmester volt az első, aki ezt használta.
Érdekes, de kezdetben az tisztesség kedvéért a karmester a közönség felé fordítva vezette a zenekarot.
Az előadóművészek gyakorlatában volt hagyomány, hogy a zeneszerzők maguk is gyakran előadják műveiket. Saját zenekarral turnéztak, vagy állandó lakóhelyen zenéltek. A zeneszerző ebben az esetben karmesterként viselkedett.
